Főoldal
 Események
 Heti liturgikus rend
 Érdekes gondolatok, elmélkedések
 heti hírlevél elmélkedései
 Versek
 Szentírási idézetek
 Hétköznapi evagéliumok és gondolatok
 Pápai üzenetek, beszédek
 Miserend
 Vendégkönyv
 Linktár

Versek

« Vissza

Tűz Tamás: Késő karácsonyok (2016.12.23.)

Tűz Tamás: Késő karácsonyok

Kezdetben voltak már a végső dolgok,
alfa és ómega már összeért,
Jézuska lába szalmaszálba bomlott,
gyermekszeme meglátta már a vért,
amely Heródes késeiről csorgott.
Az első karácsonyon is csikasz
farkasok bújták már az erdőt-bokrot
s az elveszettnek nem termett vigasz.

De volt Messiás, betlehemi csillag,
várták a szabadító hírnököt,
volt báránybégetés és szénaillat,
Mária szeme fényben tündökölt.
Így van ma is késő karácsonyunkon:
lobogó gyertyák és kemény padok,
ha zúg a szél is kint s akármi súly nyom,
én akkor is aranykort álmodok.

Már csak néhány óra választ el minket karácsony ünnepétől. Holnap este a feldíszített karácsonyfa mellett állva eszükbe juthatnak régi, gyermekkori emlékek, érzések. Mert a jelen nem más, mint a múltból táplálkozó jövő. Kénytelenek vagyunk időnként megállni és összevetni álmainkat mostani helyzetünkkel.
Tűz Tamás verse segít minket ebben.
„Kezdetben voltak már a végső dolgok…” Muszáj lenne megértenünk, hogy nincs új a nap alatt. Jézus Krisztusban, kinek születésnapját ünnepeljük, ma az ég és a föld végleg összeért.
Akkor, amikor Ő a barlangban meglátta a napvilágot, dúlt itt a földön a békétlenség, sok volt a fájdalom. De – és itt nagyon-nagyon hangsúlyos ez az ellentétes kötőszó – Krisztus születésével minden megváltozott, hiszen közénk érkezett a Megváltó.
A történetet végighallgatjuk minden évben. A kérdést azonban nekem személyesen kell föltennem önmagamnak: Miben változtat meg engem ez a karácsony? Mit viszek magammal tovább ebből a találkozásból?
Annak idején: „Volt báránybégetés és szénaillat,
Mária szeme fényben tündökölt…”

Mi van ma helyette? Tartjuk-e karácsonyi szokásainkat, hagyományainkat? Meg van-e még az otthon melege, mézeskalács illata? Ragyog-e fényben a szemünk? Észrevesszük-e gyermekeink, unokáink szemében a ragyogást? Teszünk-e valamit azért, hogy ez a szépség ott hosszan megmaradjon?
Ma kezdjünk el reménykedni a költővel együtt: „én is aranykort álmodok!” Ne legyünk szégyenlősek! Merjünk szabadon szárnyalni fantáziánk segítségével! (Boronkai Zsuzsanna)