Főoldal
 Események
 Heti liturgikus rend
 Érdekes gondolatok, elmélkedések
 heti hírlevél elmélkedései
 Versek
 Szentírási idézetek
 Hétköznapi evagéliumok és gondolatok
 Pápai üzenetek, beszédek
 Miserend
 Vendégkönyv
 Linktár

Versek

« Vissza

Dsida Jenő: Laterna magica (a bűvös lámpa) (2015.04.23.)

Dsida Jenő: Laterna magica (a bűvös lámpa)
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
– jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
…Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünődő lelkem – lassú reszketéssel –
lehúnyt pillájú, alvó arcodat…

Húsvéti időszakban vagyunk, a feltámadás örömével szívünkben éljük napjainkat. Mennyire látszik ez rajtunk? Észreveszik-e a kívülállók, hogy valami bennünk történt?
A rosszat azonnal tükrözi arcunk, mi a helyzet a jóval, az örömmel? Van-e képem Krisztusról? Él valahogy bennem Ő? Mai versünk segítségével közelebb kerülhetünk hozzá.
Kicsit néha mi is olyanok vagyunk, mint Dsida Jenő. „Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe”
Hányszor érezzük mi is, hogy minden érthetetlen, megfoghatatlan számunkra. Ilyenkor könnyen azonosulunk a költővel. „Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány…”
Olyan szépen írja le azt a fájdalmas érzést, ami mindannyiunk számára annyira ismerős. Krisztus ezeket a pillanatainkat is megszentelte, átélte a Getszemáni kertben. Ha elképzeljük, magunk elé állítjuk a szenvedő Jézust, akkor kötelességünk képet készíteni a feltámadottról.
Itt szoktuk elrontani. Csak eddig jövünk, és ezen a ponton rendszerint megállunk. Ahogy Dsida Jenő fogalmaz: „Akkor megálltam, kinyújtott karral, mint a világtalan kéregető, és utána tapogattam.”
Azonban számára ez még nem a végállomás, csak egy megálló a nagy utazás során. Nekünk sem lenne szabad véglegesnek tekintenünk.
A továbblépéshez az kell, hogy tűnődő lelkünknek legyen egy képe a feltámadt Krisztusról. Helyesebben mondva engedjük lelkünket tűnődni! Adjunk időt magunknak, elmélkedjünk arról a nagy örömről, amelyet Jézus Krisztus feltámadásával szerzett nekünk.
Csak azt az örömet tudjuk sugározni, amely bennünk él. Engedjük, hogy éljen bennünk a feltámadás öröme! Lehet-e nagyobb örömünk annál, amit Jézus mondott? „Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” Miért nem látja mégse rajtunk a világ ennek a jóhírnek sugárzását? (Boronkai Zsuzsanna)